Érdeklődve olvastam az írást. A szerző egy-két meglátását magam is osztom. Például ami a társadalom morális kérdéseit feszegeti, vagy az oktatás-környezetvédelem fontosságát hangsúlyozza.
Az írás több megállapításával azonban komoly gondjaim vannak. Az teljesen világos, hogy a szerző elsősorban, csak probléma felvetésre vállalkozik, ugyanakkor elköveti azt a "hibát", hogy a maga által tett felvetésekre sajátos válaszokat is közöl. Nekem ezekkel a válaszokkal van problémám. Azon túl, hogy felületes, sajnos tárgyi tévedéseket is tartalmaz. Ilyen komoly tévedés a hazai vállalkozói szektor számbeliségének meghatározása. 2009. január 1. KSH adatok szerint a bejegyzett vállalkozások száma Magyarországon 1.561.000 (!), ebből több, mint egy millió egyéni vállalkozás, egyéni cég, vagy egyszemélyes társasvállalkozás. Már önmagában ez a tény igen súlyos kérdéseket vet fel. Leginkább azt, hogy ez a szám döbbenetesen magas (a gazdaságilag aktív lakosság 37%-a). Fejlett országokban ez az arány 5-7% köröl alakul. A hazai mikró és kisvállalkozások aránya nem tér el a fejlett országok adataitól, ez a szint nálunk is hasonlóan 99% felett van. Az eltérés sokkal inkább más aspektusok alapján szemet szúró. Csak néhány elemet kiragadva ezekből: kényszervállalkozások aránya a versenyszférán belül, vállalkozói-gazdasági ismeretek hiánya, tőke és forráshiány, vállalkozói múlt (tradiciók) stb.
Sajnos abban is ellent kell, hogy mondjak a szerzőnek, hogy a támogatások, ösztönzések kizárólag a nagyvállalatok felé fogalmazódnának meg. Ez teljesen téves megközelítés. Az Eu-s források igen jelentős része (megközelítőleg 1400 Mrd Ft) éppen a mikró-kis és középvállalkozások helyzetbehozását hivatott segíteni. Példaként szeretném megemlíteni, hogy a 27 tagország közül éppen nálunk sikerült elsőként bevezetni a Jeremi programot. (2008 eleje) De idesorolhatjuk a Széchenyi Kártya programot, amely az Eu pénzügyi szervezeteitől kiemelkedősen magas elismerést kapott. Jelenleg számos Kelet-Európai országban tervezik ennek mintájára a programot átvenni. Csak a Széchenyi Kártya programban 2002-től kezdődően 130 milliárd forint került kihelyezésre a kkv szektorban. A program éppen ebben az évben lépett a következő fázisába, sőt további mikró és kisvállalkozásokat segítő konstrukciók megjelenése várható. (Pl tőkebeviteli programok)
A szerző elveti a piacgazdaság (kapitalizmus) létjogosultságát, vagy legalábbis megkérdőjelezi annak jelenlegi formáját. Természetesen is lényeges igazságtartalmak vannak. Ez azonban nem elegendő a lényeg felismeréséhez, vagy felismertetéséhez. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy a piacgazdaság megújhodása elkezdődött, mégpedig a globalizáció formájában. Az kétségtelen, hogy ennek kimenetelét még nem nagyon értjük. Az emberiség előtt álló kihívások azonban sokkal lényegesebb kérdések felvetését teszik indokolttá. Miközben azt mondjuk, hogy egyik oldalon az egyes társadalmak elöregedéséről kell beszélnünk és éppen ez okoz feszültségeket, addig más társadalmakban ennek éppen ellenkezője zajlik - a túlnépesedés. Ez ma már olyan komplex gondolkodásmódot igényelne, ami egyenlőre csak igen nehezen kezd kialakulni. Pedig az ebből fakadó problémák megválaszolatlansága súlyos hatással lesz az emberiség jövőjére nézve. Ez nem is olyan nagyon távoli jövő, egyes elemzések szerint 25-50 éven belül érvényre jutnak azok a súlyos hatások, amivel szembe kell néznünk.
A jövedelem elosztásának szerző általi víziója valóban több, mint problematikus. Sajnos azzal a kitétellel ami úgy szól, hogy"...Az elmúlt években egyfajta túlzott szociális érzékenységtől vezérelve túl sok jövedelmet csoportosított át a költségvetés az inaktív népesség felé".......nem sok jártasságról tesz tanúbizonyságot a blog írója. Szociálisan inaktív réteg, kifejezés alatt kit ért valójában? A gyerekeket, időskorúakat, vagy éppen a fogyatékkal élőket? Nyilván nem. Akkor kiket? Innentől kezdve veszélyes vizekre evez, mert óhatatlanul is beleesik abba a hibába, amit a szociológiában-szociálpolitikában " önhibás elméletnek" szokás nevezni. A cigány, vagy éppen lumpen hajléktalan megérdemli a maga sorsát, hiszen magának okozta. Egyedül ő a felelős amiért élete így alakult. Ez bizony árulkodik arról, hogy a szerző sokad magával nem nagyon van tisztában ennek a felvetésnek a fonákságával. A szociális kiadásainkkal nem az a baj, hogy sok, vagy kevés, hanem az, hogy nem megfelelő hatékonysággal kezeli és oldja meg ezeket a problémákat. A magyar közgondolkodás az elmúlt 20 évben fényévnyi messzeségbe került bizonyos alapvető emberi értékektől, ami önmagában nem lenne baj, ha ezek helyett újakat teremtett volna. De nem alkotott. Most amikor szembesülnie kell a végbement változások következményeivel, szinte képtelen helyes válaszokat adni. Ebben természetesen óriási felelőssége van a politikai elitnek, amely gyakorlatilag alkalmatlanná vált arra, hogy az előttünk álló kihívásokat megfelelően kezelni tudjuk. Az elmúlt 20 év állandó útkeresése gyakorlatilag zsákutcába jutott. A meglévő bajainkra rászabaduló válság egyfelől drámaian hat a társadalom egészére, ugyanakkor meg van az az esély, hogy rádöbbenti az embereket arra, hogy dolgainkat az eddig megszokott módon nem lehet tovább vinni. A magam részéről nagyon fájlalom, hogy erre valójában nem magunktól jöttünk rá, hanem külső hatások kényszerének eleget téve kell súlyos döntéseket hoznunk. Megítélésem szerint ez árthat nemzeti önbecsülésünknek, nemzeti karakterünknek, érzületünknek. Felerősítheti az ostoba, elavult és életveszélyes nézetrendszereket, amelyek nemhogy megoldják, hanem éppen ellenkezőleg tovább fokozzák a bajt. Tatár Atilla írásában a jövedelmek elosztására vonatkozó megközelítés többek között a tekintetben is pontatlan, hogy nem kell közgazdasági ismeretekkel rendelkezni ahhoz, hogy pontosan tudjuk milyen jövedelem tulajdonosokkal kell számolnunk. Lakosság-versenyszféra-állam. Az adók formájában keletkező állami jövedelem, nem az állam sajátja, hanem a re-disztribúció (újraelosztás) eszköze. Ebből oldja meg azokat a feladatokat, mait egyébként a táradalom résztvevői egyenként, vagy közösségben sem kívánnak megoldani. Nem építek magamnak, vagy családomnak iskolát, autópályát, kórházat- miközben erre természetesen igényt tartok.
Tatár Attila írása egyértelműen etatista (államközpontú) felfogást tükröz. Ez nem erény, vagy hiba. A magyar társadalom 88%-a gondolja úgy, hogy életének alakításában az államnak központi szerepe van. A gond sokkal inkább az, hogy az elmúlt 20 év alatt igazából a szociális piacgazdaság vívmányait sem sikerült elérnünk, így elég nehéznek tűnik a jóléti állam társadalomra gyakorolt hatásait közelebbről megvizsgálnunk. Jelzem ezt más országoknak sem nagyon sikerült. Talán a skandináv országok állnak ehhez a legközelebb, természetesen ott sem kolbászból van a kerítés. Viszont alapvető kérdések ezekben az országokban eldőltek. Tisztázták, hogy:
1) mit várnak el az állampolgárok az államtól
2) mindez mennyibe kerül
3) hajlandók e megfizetni ennek az árát
Tartok tőle, hogy ezt nekünk még nem sikerült lerendeznünk. Addig természetesen eljutottunk (hála a Kádár korszak és szocialista eszmerendszernek) hogy komoly elvárásaink és igényeink vannak az állammal szemben, viszont ennek árát nem tudjuk, nem akarjuk megfizetni. Nem véletlen, hogy a közgondolkodásban az eluralkodó nézetrendszerek egyértelműen baloldali gazdaságpolitikai aspektusból szemlélik a lehetséges változásokat, irányokat. A legnagyobb " vicc" éppen az, hogy a magát jobboldalinak mondó legnagyobb politikai szerveződés (Fidesz) markáns baloldali elveket fogalmaz meg, legalábbis társadalomnak szóló üzeneteiben. A jelenlegi baloldal (MSZP) talajt vesztve valójában fogalma sincs, hogy mit kezdjen az új helyzettel. Egyenlőre képtelen annak tisztázására, hogy az állami szerepvállalásnak miként kellene hatnia egy alapjaiban változó piacgazdaságban, ahol egyre inkább a globalizáció irányába ható modern gazdasági folyamatokkal kell számolnia. Mellettük szóljon az , hogy úgy tűnik, ez általánosnak tűnő dilemma, vagyis erre egyenlőre nincs igazi válasz. A világ csak most keresi a lehetséges és elfogadható válaszokat.
Ami minket illet. Adottságainknál fogva a helyes válaszok kimunkálásában komoly szerepet tölthetnénk be. Ez ugyanis nem ország méretbeli kérdés. Csak azt kell eldöntenünk, hogy a probléma részei, vagy a megoldás részei akarunk lenni. Ha ez utóbbi, akkor néhány dolgot igen gyorsan fel kell adnunk. Ha sikerül eljutnunk odáig, hogy bizonyos döntéseinkben sokkal inkább a tudatosság, semmint az érzelmeink domináljon, akkor elképesztően nagy lépést teszünk meg afelé, hogy felismerve értékeinket, adottságainkat, erőforrásainkat megtaláljuk mind a magunk, mind a világ számara fontos megoldásokat. A magam részéről nagyon bízom abban, hogy nemzetünk többségét a józanul gondolkodni tudó polgárok alkotják, akik képesek a saját és szélesebb összefüggésekben vett érdekeiknek megfelelő döntéseket hozni.
Ha ez valóban így van, vagy így lesz, akkor sikerre vagyunk ítélve.

Üdvözlettel:
Lévai Péter